Az Ismeretlen IPARTERV kiállításhoz
Megnyitó – Ismeretlen Iparterv
Magyar Építészeti Múzeum, 2023.06.09.
Tisztelt Látogatók, tisztelt Alkotók!
Több szempontból különleges ez az alkalom, amelyen most összegyűltünk. Alapvetően mindig különleges alkalom, ha építészettörténetünknek erről a rendkívüli módon alultárgyalt korszakáról, a 20. század második feléről készül kiállítás. Ezen túl Haba Péter munkásságát ismerve én már régóta várom, hogy a monumentális, a hazai ipari építészet 1945‒1970 közötti történetét tárgyaló könyve után valamilyen tárlat is létrejöjjön a témában. Ez most megtörtént, ráadásul különleges módon, kutatói munkássága mellett egyetemi oktatói mivoltát is felhasználva egy nagyszabású MOME-s egyetemi projekt keretében. A MOME Elméleti Intézete designkurátor képzésének hallgatói két szemeszter során mélyedtek el az Iparterv témájában Péter vezetésével. A kurátori folyamatban Zwickl András volt hathatós segítségükre. Az egyes kurátorok egy-egy témát kutattak és dolgoztak ki kiállításra alkalmas formára. Főkurátorként Gallai Renáta fogta össze a csapatot és tartotta sikerrel egyben a koncepciót.
Különleges alkalom ez tehát amiatt is, mivel együttműködésről van szó, a MOME Elméleti Intézete és a Magyar Építészeti Múzeum között. Mindennek a tetejébe pedig a Magyar Építészeti Múzeum reménybeli új (pop-up) kiállítóhelyének első kiállításán vagyunk, ami bizakodásra ad okot, hogy a jövőben még számos ilyen tárlattal találkozhatunk.
A kiállítás már első látásra magával ragadó. Rögtön kitűnik a témák feldolgozásának kreativitása, szabadsága és nem egyszer bátorsága. Látunk kiállítási tárgyakat, képeket, tervezői kellékeket, terveket, de sosem önmagukért és önmagukban. Az igazán érdekesek a rajtuk és a szellemes installációkon keresztül kommunikált kérdésfelvetések, interpretációk, adott esetben rácsodálkozások, vagy éppen figyelemfelhívások. Persze, ilyen egy jó kiállítás, mondhatnánk. Ugyanakkor a hatalmas építészeti szalon-seregszemlék, a sorjázó tablókiállítások és galériatárlatok mellé éppen ebből a komplex megközelítésen, elemzésen és értelmezésen alapuló bemutatásból készült eddig itthon fájón kevés. Ha ilyen lesz a jövő Magyar Építészeti Múzeumának iránya, akkor (az talán túlzás, hogy meg vagyunk mentve, de mindenesetre) elkezdődhet végre az építészeti örökségünk feldolgozásának és bemutatásának egy régóta várt, új, friss fejezete. A MOME Design Kurátor képzése pedig bizonyította, hogy a szakemberképzés háttere mindehhez adott.
Egyszerű mégis rendkívül kifejező a kiállítás tárgyi világa. Az építész egyéniségekről, a mester-tanítvány viszonyokról szóló szekció rögtön megteremti egy korabeli tervezővállalati iroda hangulatát a fenyőlécből álló kitűzőtáblák megjelenítésével. Látványos műtárgyként pedig rögtön itt egy monumentális rajzgép-szörny, vagy távolabb a pasaréti teniszcsarnok makettje.
Az Iparterv mint téma azért remek választás, mert különösen élesen vethetők fel a Rákosi- és Kádár-korszak máig velünk elő társadalmi, szociális és kulturális kérdései is. A kurátorok vizsgálták például a tervezőkollektíva mindennapjait, és ezen belül kérdeztek rá a nők helyzetére. Kirajzolódni látszik a megküzdési stratégiák két véglete: a sikeres férj mellett árnyékban maradva alkotni (Cs. Juhász Sára), vagy felvenni a férfitempót, tehát tulajdonképpen asszimilálódni (Minary Olga) – így persze kiviláglik, hogy a két látszólag egymással homlokegyenes ellenkező út végső soron egyet és ugyanazt jelentette: csak nem kitűnni.
Mostanság égető téma az élelmezési válság. Különösen izgalmas, ahogyan a tárlat tematizálja, hogy a mai „minőségi éhezés”-t hogyan alapozta meg a szocialista élelmiszerpolitika és élelmiszeripar. Az Iparterv története a hazai szocialista iparosítás történetével fonódik össze elválaszthatatlanul.
A kurátorok Kazincbarcikára is elkalauzolnak minket, amely egy a számos újonnan alapított szocialista iparváros közül. A városok, és maguk a lakók is a rendszerváltás óta küzdenek sokszor szó szerint a túlélésért, megélésért – hol kevesebb, hol egyébként több sikerrel.
A záróegység pedig azt demonstrálja, hogy mi is maradt az Iparterv által tervezett épített örökségéből, azaz mi maradt az épületekből. A létesítmények aránya, amelyeket ma is eredeti vagy hasonló ipari funkcióra használnak 58%. Meggyőzőnek tűnhet a habkarton-sziklának a többi fölé tornyosuló jelenléte. A magyarázószöveg azonban megjegyzi, hogy az épületek állapota vegyes, alapvetően már nem, vagy csak részben tükrözik az eredeti koncepciót. Azt, hogy egyébként mennyi építészeti érték ment veszendőbe, talán valóban jobb nem is firtatni.
A lakóépület és középületekhez képest az ipari épületek teljesen csupaszon állnak szemben a gazdasági és technológiai változások kegyetlen realitásaival. Ráadásul ezekkel az építményekkel a legabsztraktabb a viszonyunk. Egy termelő üzem nem, vagy nehezen hozzáférhető. Legfeljebb utakat szegélyező homlokzatokat jelentenek legtöbbünk számára, vagy távolról szemlélve a táj részévé vált gigantikus komplexumok szobor-képeit. Még a kutatók is sokszor csak fotókra és publikációkra hagyatkozhatnak. Éppen ezért nem lehetünk eléggé hálásak a Modern Ipari Építészetért Alapítványnak, hogy az Iparterv több mint 20 000 fotóját megmentették és főképpen, hogy közzé- és kutathatóvá tették. Ahogyan a kiállításból is kiderül, az Iparterv kiemelt figyelmet fordított saját munkáinak dokumentálására, valamint hazai és külföldi publikálására. És ez a mostani „szerencséje” is, hiszen egy adott téma feldolgozásának módja és minősége egyenes arányban áll a róla szóló anyagok rendelkezésre állásával, és a hozzáférhetőségének egyszerűségével.
Végül feltehetjük a kérdést, hogy mi is a mi ismeretlen Iparterves örökségünk? Ez az 58%-nyi megmaradt épület? Persze ez is, és kell, hogy minél többet újrahasznosítsunk belőlük. Ugyanakkor mintha fontosabbak lennének a történetek. A szellemi örökség, a mérnöki, esztétikai, vagy éppen gyártástechnológiai invenciók történetei. Az emberi viszonyok, kapcsolatok történetei. A gyártott termékek (persze sokszor nosztalgikus) emlékezete, ugyanakkor hatásuk vizsgálatának ma is aktuális feladata (ld. élelmiszeripar). Maradnak a települések, a közösségek és azon belül a konkrét emberi sorsok ‒ a kihúzott talaj bizonytalanságára való újraépítés elkerülhetetlen feladata.
Nekünk pedig marad a sok a tennivaló, hogy mindezeket a történeteket feltárjuk, feldolgozzuk és számot vessünk vele. Végül, hogy el is meséljük ezeket a történeteket. Mára itt ez megtörtént. Tehát konkrétan ma este marad a büszkeség és a köszönet. Köszönjük az alkotóknak és Önöknek köszönöm a figyelmet.
Hartmann Gergely
Budapest, 2023.06.07.
